Amit a néptáncóra épít — 3. rész
A néptáncmozgalom a ’70-es évek végén fordult a gyermekek felé és attól kezdve a mai napig a magyar néptánc oktatását népi gyermekjátékokkal alapozzuk meg, melyek mondókákra, énekszóra történnek. A táncos képzés szempontjából a hangsúly az egyenletes lüktetés, az ének és a tempóban hozzáilleszkedő mozgás, a különböző térformák, a páros viszony alapjainak, a táncot alkotó különböző mozdulattípusok (lépés, ugrás, forgás, testsúlyáthelyezés, emelkedés-ereszkedés, gesztusok) elsajátításán van. Érdekes látni, hogy Kokas zenepedagógusként az ének és a mozgás szoros kapcsolatára, az ebben rejlő pedagógiai lehetőségekre már ekkor felfigyelt.
A zenei nevelés az anyanyelvvel kezdődik
A kisgyermek zenei nevelése ideális esetben már a születése után elkezdődik, amely szorosan összekapcsolódik az anyanyelv elsajátításának folyamatával. (A kodályi gondolat miszerint a gyermekek zenei nevelését már a születésük előtt kilenc hónappal el kell kezdeni.) Az édesanyától hallott altatókkal, mondókákkal sajátítja el a gyermek a nyelv általános ritmikai és dallamstruktúráját, ekkor még észlelése elsősorban a szavak hangalakjára fókuszál, tehát a nyelv hangjaira és a beszédhangok kiejtésére. E kettő kölcsönhatásának alapján alakul ki a szavak helyes kiejtése. Az éneklés során fejlődik a gyerek auditív észlelése, differenciálása, mivel a „dallamhoz kapcsolódó szöveg határozott artikulációt igényel, ezért tisztább hallási képet nyújt, mint a puszta beszédhang” — írja Kokas Klára. A hallási információfeldolgozás, az auditív észlelés során különböztetjük meg a zajokat a beszédhangoktól, megtanuljuk a különbséget a zöngés-zöngétlen hangok között, és megtanulunk különbséget tenni a hasonlóan képzett, hasonló hangzású hangok között. Ezek feltétlenül szükségesek az írás-olvasás elsajátításához.
Hosszú vagy rövid? Amin a helyesírás múlik
Az előző fejezetben már említést tettünk a beszédhangok időtartamának érzékeléséről: a hosszú-rövid hangok differenciálásának képessége elengedhetetlen feltétele a jó helyesírásnak, így szoros összefüggésben áll a transzformációs észlelés képességével. A jól működő verbális nyelvhasználat feltétele a mentális lexikon („agyi szótár”) gazdagsága (pl. szókincs) és aktiválásának képessége, vagyis a benne tárolt nyelvi és beszédjelekhez való hozzáférés gyorsasága és pontossága. Az utóbbi elégtelen működése vezethet az elhangzó beszéd lassabbmegértésére, felfogására, illetve a szóbeli kifejezés nehezítettségére. Minél több élőbeszédet hall a gyermek, annál több szó jelentésével ismerkedik meg, gazdagodik a szókincse, így folyamatosan bővül a mentális lexikonja.
Szótagokra bontani — az olvasás első feltétele
A hangtani/fonológiai tudatosság, vagyis a szavak belső szerkezetéhez való hozzáférés képessége az olvasás elsajátításának egyik előfeltétele. Ez a gyűjtőfogalom azt jelenti, hogy a szavakat eltérő méretű egységekre, szótagokra, illetve hangokra tudjuk bontani. Az előbbi a fonológiai tudatosság első szintje, tehát a szótagokkal korábban és könnyebben vagyunk képesek műveleteket végezni. Ez egy jól fejlődő 5-6 éves magyar anyanyelvű gyermek számára nem jelenthet gondot, ami a magyar nyelv tiszta szótag- és szabályos hangsúlyrendszeréből adódik. Sajnos, a tapasztalat azt mutatja, hogy már ez sem evidens az első osztályba lépő gyerekek számára. A második szintre lépés, vagyis a beszédhangokra való bontás képessége az olvasni tanuláskor alakul ki, amikor már a betűhöz a hangot társítjuk.
Egy hang, egy szótag: amit a magyar gyermekfolklór ad
Általánosságban elmondható, hogy a magyar gyermekfolklórban egy zenei hangnak egy szótag felel meg. A felnőttek népdalainál ez nem minden műfajra igaz, de a táncot kísérő dalokra általában igen. A dalok ritmikája a beszélt nyelv ritmusát, a kiejtett hangok hosszát követi. A ritmikusan kiejtett szavak (szótagolva mondott kiszámolók, ritmikusan mondott mondókák, névcsúfolók, táncszók) hozzásegítik a kisgyermeket a fonológiai tudatosság első szintjének mielőbbi kialakulásához, amely az írás-olvasás elsajátításának alapja lesz a későbbiekben. Ugyanezt a fejlesztőhatást kínálják az énekkel kísért mozgásos játékok (számos különböző játéktípust említhetünk itt a vonulásoktól a leguggolós körjátékokon át, a dallamos mondókákig), hiszen az ének, mint ahogy arról a kognitív képességeknél már volt szó, a beszélt nyelv lassabb formája, amikor is a hosszabb időtartam és jobb artikuláció a hangok diszkriminációját támogatja. A ritmikus mozgás az egész testben keltett inger által felerősíti a szótagok határait, így a tagolás érzése motoros tevékenységgel párosulva intenzívebb lesz. Az óvodások néptáncfoglalkozásainak jelentős része (kb. 2/3-a) énekszóra, nem pedig zenei hangfelvételre történik, így a fonológiai tudatosság a néptáncórák során intenzív fejlesztést kap.
Hogyan tanul dalt a gyerek a táncórán?
A mondókák, dalok megtanítása indirekt módon történik, vagyis nem ülve, a hozzákapcsolódó mozgás nélkül tanítjuk, hanem éppen ellenkezőleg. A tanár a játék aktív résztvevőjeként, mozgás közben folyamatosan énekel, és a gyerekek előbb-utóbb maguk is bekapcsolódnak az éneklésbe. Így a mozgás közben – a motoros tevékenység támogatja a könnyebb rögzülést – a gyerekek hallás után tanulják meg a szövegeket. Egy játékot egy foglalkozás során egymás után, a gyerekek aktuális érdeklődését is figyelembe véve, legalább négyszer-ötször eljátszunk, így a szöveg és a dallam rendszeres ismétlésével a rövidtávú memóriát fejlesztjük. Nagyobb gyermekek néptáncóráin a tananyag már egy-egy tájegység konkrét táncmatériájára fókuszál, így az énekes játékok az évek során fokozatosan egyre inkább háttérbe szorulnak. A mozgás közbeni éneklés ugyanakkor megmarad, hisz a táncok kíséreteként szolgáló instrumentális tánczene nagy részéhez szöveges táncdallamok kapcsolódnak. A tanítási gyakorlatban az órák során igyekszünk olyan hangfelvételeket használni, amelyen ének is szerepel, így a gyerekek a tánclépések gyakorlása közben szintén indirekt módon megtanulják a népdalokat, dallamot, szöveget egyaránt.
Miféle szövegekkel találkozik?
A néptánctanulás során a táncos megszámlálhatatlan mennyiségű folklórszöveggel találkozik szerte az egész magyar nyelvterületről, melynek nagyrésze a táncokhoz kötődő népdal, ezen kívül találkozhat hallgatókkal, balladákkal, továbbá tánchoz használt táncszókkal („csujogatás”), rigmusokkal/köszöntőkkel, szokásdalokkal, illetve a gyermekfolklór darabjaival: népi gyermekjátékok dalai, mondókák, kiszámolók, csúfolók, dramatikus játékok párbeszédei.
Pántlika, keszkenő, tarisznya
A szövegek által a gyermek szókincse bővül, hiszen olyan szavakat, szóösszetételeket hall, amelyekkel a mindennapi életében nem biztos, hogy találkozik. Szegényesebb nyelvi környezetben élő gyermekek (aluliskolázott szülők gyermekei, vagy olyanok, akikhez nem beszéltek eleget, nem olvastak nekik mesét) szókincse nagy hiányosságokat mutathat, amely az iskolába lépéskor komoly, akár több éves hátrányt jelenthet a többi gyerekhez képest. Emellett számtalan olyan szóval, kifejezéssel találkozhat a népdalok szövegeiben, amelyek ma már nem használatosak (pl: pántlika, keszkenő, hálni), kiveszőben vannak (pl: asszony, legény tarisznya, muzsikus), vagy olyan ismeretet közvetítenek, amelyek a mai kor kultúrájából már hiányoznak (pl: szántani, eke, járom, konty viselése az asszonyokhoz hogyan kapcsolódik). Előkerülnek az egyes vidékek tájszólására jellemző tájszavak, kiejtésbeli variációk, nyelvtani szerkezetek is. Ezeket a kifejezéseket egy jó táncpedagógus a gyermekek értelmi szintjének megfelelően elmagyaráz, amellyel a gyerekek lexikális ismeretei bővülnek, a szövegértésük fejlődik. Mindezen tényezők a mentális lexikon gazdagodásához, a kommunikációs képességek fejlődéséhez járulnak hozzá. Minden gyermek hasznát veszi ennek, hiszen az olvasókönyvek telis-tele vannak népmesékkel, regékkel, mondákkal, proverbiumokkal, a kötelező olvasmányok között pedig még mindig túlsúlyban vannak a XIX-XX. században íródott művek. Ezek megértéséhez elengedhetetlen egy mainál bővebb szókészlet.
Kérd el az ingyenes útmutatót
Mikor érdemes kezdeni, mi a különbség egy alapfokú művészeti iskola, egy néptáncegyüttes és egy hagyományőrző csoport között, mire figyelj a csoportválasztásnál, és mit ne vegyél meg elsőre — mind benne van.
Az itt megjelent cikksorozat minden darabja Hudákné Farkas Sára (etnográfus, néptánc- és fejlesztőpedagógus) 2017-ben írt szakdolgozatának szemelvényeiből áll, azok leegyszerűsített változatai; újraszerkesztve, kiegészítve néhány magyarázattal a könnyebb érthetőség és olvashatóság érdekében. Ezért nem tartalmaz néptánc módszertani leírásokat, gyakorlatokat, forrásmegjelölést, hivatkozásokat, lábjegyzetet és bibliográfiát sem.
Az eredeti szöveg „A NÉPTÁNC MINT PREVENTÍV KOMPLEX FEJLESZTŐ TEVÉKENYSÉG” címmel íródott az ELTE PPK Fejlesztőpedagógus szakirányú továbbképzés zárásaként.