A jó egyensúlyérzék mindennek az alapja

Amit a néptáncóra épít — 4. rész

A legősibb érzékszervünk

Ma már sokféle mozgásterápia közül választhatnak a szülők, attól függően, hogy gyermekük iskolai és/vagy magatartási nehézsége mögött milyen okok húzódnak. A fejlődésneurológiai irányzat egyik képviselője, az angol Sally Goddard-Blythe, az INPP mozgásterápia kidolgozója, A kiegyensúlyozott gyermek c. könyv írója kiemelt hangsúlyt fektet az egyensúlyérzék mint legősibb érzékszervünk fejlesztésére. Az egyensúlyi (vesztibuláris) rendszer éretlenségével magyarázza a legtöbb diszlexiás zavart, mellette a figyelemhiányos, nyelvi vagy érzelmi problémákat, a szorongást, a pánikbetegségek egy részét. Ha ez a „szervünk” éretlen, akkor az komoly téri-orientációs problémákat okoz, amely pedig írás-olvasási nehézségekhez vezet. A belső fülben elhelyezkedő vesztibuláris rendszer az egyensúlyozás, illetve a mozgás- és helyzetértékelés szerve, így szerepet játszik a megfelelő testtartás, testhelyzet, izomtónus kialakításában, ezáltal befolyásolja a téri orientációs képességet és az irányérzékelést. Működési zavara kihat a látási, hallási képességekre, továbbá a torzult észlelés miatt kognitív problémákat okozhat az emlékezet és a gondolkodás terén, így hat az érzelmekre, befolyásolja a magatartást is az élet bármely időszakában. Vagyis akkor lesz személyiségünk kiegyensúlyozott, ha az egyensúlyi rendszerünk tökéletesen működik.

Amit az érzékek összerendezéséről tudunk

Az Ayres-terápia is hasonló elvekre épül: a tanulási zavarok (és a hiperaktivitás) hátterében a mozgásszabályozás során a vesztibuláris és a szenzomotoros területeken az érzékletekből származó visszacsatolás elégtelensége áll. A mozgással kapcsolatos érzékletek összerendeződése az agyi motoros kéregben történik, így azt feltételezi, hogy a mozgás ezt az integrációs (összerendező) folyamatot segíti. Ez egyaránt jelenti az egymásra épülő idegrendszer különböző szintjei, illetve a két agyfélteke között megvalósuló oda-vissza működő munkát. Ezt a képességünket kisgyermekkorunkban, szokványos tevékenységek közben, a játék során spontán fejlesztjük. Másik fontos pillére a taktilis érzékelés, vagyis a bőrünkön keresztül történő érzékelés. Ez a két legkorábban működőképessé váló érzékelőrendszerünk, amely meghatározó születésünktől fogva. A legkorábbi „fejlesztést” világszerte, kultúrától függetlenül az édesanyánktól kapjuk, aki karjában tartva ringat, simogat, majd különféle ölbéli gyermekjátékokkal fejleszti az egyensúlyérzékünket és a bőrünk érzékelését.

Négyféle egyensúly

Az egyensúlyérzékelésnek négy különböző formája van:

• stabilitási egyensúly
• haladási egyensúly
• repülési egyensúly
• forgási egyensúly

Az első típusú egyensúly fejlesztésére a helyzetváltoztatással nem járó, egyensúly megtartását célzó gyakorlatok sorolhatók. A stabilitási egyensúly fontos szerepet játszik a helyes testtartás kialakításában. A második típushoz tartoznak a klasszikus járás-és futásgyakorlatok, illetve a hirtelen megállással, irány- és sebességváltoztatással járó mozgások, melyek során kiemelt figyelmet fordítunk a különböző térirányok kihasználására. A repülési egyensúly alatt az ugrások közben tapasztalható súlytalanságot értjük, amely érzet intenzív hatással van a vesztibuláris rendszerre. A forgási egyensúlyt a test különböző tengelyek körüli forgásával stimuláljuk. A magyar néptánc esetében ez csupán a függőleges irányra korlátozódik, azonban számtalan különböző formában jelenhet meg. Goddard Blythe szerint az egyensúlyi rendszert a következő mozgásokkal fejleszthetjük: föl-le mozgások (ugrabugrálás, csúszdázás), oda-vissza mozgások (futás, nekilendülés és megállás, hintázás), centrifugális mozgás (körhinta), a test forgó mozgásai (forgás, tánc, bukfencezés), mélység (gördeszkázás).

Mit jelent mindez a népi gyermekjátékokban?

Az említett mozgásformákra bőségesen hozhatunk példát a népi játékok és a néptánc köréből, sőt a legtöbb egyszerre több szempontnak is megfelel. Most csak a gyermekjátékokat tekintjük át gyorsan.

• föl-le mozgások (főként ugrások): sótörés, ugróiskola, féllábazás, páros szökdelő, páros forgó
• oda-vissza mozgások: láncszakító, bakugrás, versenyfutás, párválasztó játékok, páratlan, kendős játék, páros forgó bizonyos változatai; fogócskák minden fajtája,
• centrifugális mozgás: páros forgó, guggolós körjáték, párválasztó játékok, fogyó-gyarapodó körjáték
• test forgó mozgásai: forgás egyedül, páros forgó, páros szökdelő bizonyos változatai, természetmondókák kísérő mozgásai,
• mélység: guggolós körjáték, páros forgó és páros szökdelő bizonyos változatai.

Ezekkel a játéktípusokkal minden kisgyermek találkozik, amikor elkezd néptáncórára vagy gyerektáncházba járni. Az első fejezetben már említettük, hogy a kezdeti évek törzsanyaga-nem véletlenül- a népi gyermekjátékokra épül. Általános mozgásfejlesztő, táncelőkészítő célja van minden egyes körjátéknak, bújó-kapuzónak, mondókának. Forgunk egyedül, párban, csoportosan láncban tekeregve vagy körben haladva.

A páros forgó: egyetlen játék, minden egyensúlytípus

Amint az jól látszik, a „páros forgó” játéktípust minden kategóriában meg tudtam említeni. Ez a játéktípus az egész magyar nyelvterületen ismert volt (rengeteg táji elnevezése van: kocsizás, sifitelés, pérumozás, pórumozás, sergés stb.) a hagyományos kultúrában és előszeretettel játszották a gyerekek, főként a lányok. Nagy valószínűséggel még a mostani szülői generáció is játszott ilyet az iskolaudvaron a nagyszünetben. Ebben az egy énekes-mozgásos játékban az egyensúlyfejlesztés minden formában jelen van; nem kell hozzá semmi eszköz mozgást kísérő saját énekhangon kívül.

Az ugrás nem jön magától

A föl-le mozgás vagyis az ugrálás minden kisgyermek egyik legkedvesebb „önfejlesztő” tevékenysége. A földtől való elrugaszkodás, az ugrás képessége egy tanulási folyamat eredménye. Sajnos, a legtöbb óvodát kezdő kisgyermek (3 év körüliek) még nem tud ugrani, annak ellenére, hogy ennek a képességnek kétéves kor körül már meg kellene jelennie. Az ugrás képessége az óvodáskorban csak akkor fejlődik megfelelően, ha a gyermekek a pedagógusok által irányított formában megfelelő gyakorlásban vesznek részt. Ennek hiányában a fejlődés lassú lesz. Korábban már említettük, hogy a táncteremben különböző földre tett eszközökkel, padlóra rajzolt jelekkel is találkoznak ma már a gyerekek. Az ugróiskola különböző variációit ma már széles körben alkalmazzák a néptáncpedagógusok a tánctanítás korai éveiben. Fejlesztő hatását tekintve az ugrálásokon keresztül nem csak az egyensúlyérzékre hat, hanem a földre rajzolt formának köszönhetően, hozzájárul a testséma, az oldaliság mielőbbi kialakulásához. A gyerek tulajdonképpen vizualizált formában látja, hogy mit és melyik lábával kell csinálnia, a figyelmét a testére kell irányítani, ezáltal tudatosabbá válik a mozdulata. A feladat pontos végrehajtása a két agyfélteke összehangolt munkáját segíti. Figyelme, koncentráló képessége a nagymozgás közben megvalósuló, önmagára irányuló folyamatos kontrollal fejlődik. Az ugróiskola alkalmazása továbbá elősegíti a vizuo-motoros koordinációt, a szem és a láb összehangolt működésének begyakorlását, hiszen a lábbal bele kell találni a négyzetekbe. A szem-láb fejlesztése transzferhatással bír a szem-kéz koordinációjára, a nagymozgások fejlettsége pedig a finommotorika alapja. Így a néptáncóra ismételten támogatja az iskolai teljesítményt, ebben az esetben az írómozgás fejlődését segíti.

Ugrás és forgás — a magyar néptánc két alapmozdulata

Az ugrás és a forgás két olyan mozgásforma, amely az egyensúlyi rendszert fejleszti, a már fentebb ismertetett mozgásterápiáknak is alkalmazott eszköze. Ez a két mozdulattípus a magyar néptáncra általánosan jellemző. Nem tudunk olyan táncot említeni, amelyre vagy az egyik vagy mindkettő ne lenne jellemző. Néhány példát hadd említsek: A dunai dialektusterület lassú csárdásaira nemigen jellemző az ugrás, ezek a táncok főleg lépésekből állnak, ellenben a páros forgás miatt a forgás mint mozdulattípus jelen van. Az alföldi csárdások (a lassú tételük is) tele vannak ugrásra épülő táncmotívumokkal a forgás mellett. A szólisztikus férfi táncok szerte a magyar nyelvterületen ugrós alapúak. Az erdélyi páros táncok szinte kizárólag forgásból állnak. Ez utóbbiakat a tánc karaktere miatt inkább a serdülőkor táján kezdjük tanítani. És akkor még az összekapaszkodással járó páros táncokban rejlő taktilis (tapintás) fejlesztésről nem is beszéltünk…

És ez felnőttkorban sem áll meg

Tulajdonképpen a néptáncos ifjú és felnőtt is folyamatosan fejlődik, fejleszti az idegrendszerét (neuroplaszticitás), miközben jól érzi magát, kikapcsolódik és szórakozik.

---

Kérd el az ingyenes útmutatót

Mikor érdemes kezdeni, mi a különbség egy alapfokú művészeti iskola, egy néptáncegyüttes és egy hagyományőrző csoport között, mire figyelj a csoportválasztásnál, és mit ne vegyél meg elsőre — mind benne van.